Mindig úgy éreztem, hogy az emlékek leginkább dallamokban szeretnek elbújni. Még azok az emlékek is, amelyek elhomályosulnak az idő múlásával, néha egészen erősen továbbélnek bizonyos dalok hangjegyei mögött. És milyen érdekes, hogy a zene nem csak pillanatokat de teljes korszakokat is képes megidézni  Sokszor mikor a tudatos emlékezés csődöt mond, mert elvesznek a kép élességéért felelős részletek, a dalok segítenek újra előhívni a régi felvételeket. Minden egyes hangjegybe bele van kódolva egy apró szegmens az emlékképből, mintha minden egyes hangjegy egy-egy emlék-pixelnek felelne meg. S mikor elindul a dal, megpendül a gitár, vele együtt megszólalnak a belső húrok is.

  Ilyen élményt nyújt számomra az alábbi dal is. Hallgatom és már ott is vagyok ahol ezt a dalt legelőször hallottam. Hogy aztán persze még nagyon sokszor halljam, már-már zavaró mennyiségben. Igaz, ezt utólag már cseppet sem bánom, hisz' ez kellett ahhoz, hogy örökre összeforrjon az akkori történésekkel és érzésvilágommal.

  Indul a dal és én már ott is vagyok a kedvenc szórakozóhelyemen, a barátaimmal...az időpont nem lényeges. Hisz' bármelyik szombat este lehetne azokból az időkből, amikor ez a bizonyos szórakozóhely volt a törzshelyünk, valamikor a  2009 - 2011-es évek között. Tisztán emlékszem a világos parkettára, ami enyhén ropogott a lábunk alatt, amikor megérkeztünk és végigmentünk az előtérben. Mindig valamilyen édeskés illat terjengett a levegőben, amit még a tömény cigifüst sem tudott elnyomni. Mindig úgy gondoltam hogy a parketta árasztott magából ilyen kellemes, antik bútorok illatához hasonló aromát. Illatok, arcok, érzések egyszerre ömlenek rám ahogy hallgatom a dalt. Eszembejutnak a falon lógó fekete-fehér Elvis Presley és Johnny Cash képek, a hangulatos lámpák a falon, a bőrdíványok és bőrfotelek, a hajnalig tartó táncok a kedvenc dalainkra, amikor nem számított kivel táncolunk, vagy ki csatlakozik hozzánk, mert még az idegenek is barátnak tűntek a közös révületben.

  Erre a dalra viszont sosem táncoltunk. Nem csoda, általában a buli végén adták, mikor már mindenki kitombolta, kitáncolta magát s a legtöbben hazamentek. Alig lézengtek páran a kiüresedett, cigifüsttöl ködös teremben. A szokásos, buli végén játszott melankólikus dalok szinte visszhangzottak a falakról. Már-már érzem a fáradságot a végtagjaimban, ahogy a bőrdíványon heverek a barátaim mellett és próbálom eldönteni hogy a füsttől vagy az alkoholtól látok homályosan.

–  Kéne menni – hangzik el végre valamelyikünk szájából.

  De mégsem megyünk, csak ülünk tovább, bambán magunk elé nézve. Tétovázunk, mint mindig. Nem akarjuk beismerni hogy a bulinak vége. Már úgysem fog senki táncolni. És igazából már nekünk sincs erőnk hozzá.

  Csak ülök fáradtan és próbálok rájönni, hogy miért kezd erőt venni rajtam valamiféle megmagyarázhatatlan melankólia. Próbálom nyakon csípni és megérteni de valahogy megfoghatatlan. De köze van a dalhoz. És köze az üresedő teremhez is. Talán elszomorít a tudat, hogy egy órával azelőtt még emberek kacajától és őrjöngésétől volt hangos a terem. Mindenki tele volt életerővel és őrülettel, a dalok pedig pörgéssel. Most meg mindennek vége. Csak a földre dobott cigarettavégek, és az asztalokon pihenő üres üvegek emlékeztetnek arra, hogy nemrég még nagy buli volt itt.

  Már a bárpultnál sem ül senki. Tényleg kéne már menni, csak nincs hozzá erőm. Ránézek a barátaimra és akkor végre megértem miért vagyok szomorú. Rámszakad a felismerés, érzem, hogy ahogy a buli, úgy a szép pillanatok sem tarthatnak örökké. Nem fogunk mindig itt ülni egymás mellett szombat esténként, gondtalanul csevegve jelentéktelen dolgokról, boldog, önfeledt egyetemistaként. Egyszer elmúlik ez is, mint minden jó dolog az életben és nem maradnak csak emlékcsikkek.

De mostmár fázom, ideje lenne hazamenni.