A mindennapi gondok, problémák, tennivalók nem állják útját. Nem időzít, nem figyelmeztet, nem jelzi közeledtét, csak rádtör hirtelen. Nem érdekli idő, helyzet, körülmény, fizikális, mentális állapot. Éjjel félálomban úgyanúgy rádtámadhat, mint nappal munka, másra való heves koncentrálás közben. Nem kérdezi megfelelő-e az alkalom, fel vagy-e készülve arra, hogy átérezd, foglalkozz vele. Csak jön....és felforgatja a lelked és az elméd. Nem, nem a szerelemről vagy a hasmenésről beszélek, hanem az inspirációról, az ihletről. :D

     Talán az ihletettség az egyik legszebb érzésünk a világon, mégis elég kevés figyelmet fordítanak rá. Talán azért, mert sokan úgy gondolják csak a ''kiválasztottak'' érezhetnek ilyesmit (értsd művészek) és a szürke mindennapokban fuldokló kisemberek aligha tapasztalnak, tapasztalhatnak ilyesmit. Ez szerintem szörnyen téves hozzáállás. Bárkit meg tud ihletni bármi. Legfeljebb az ember nem figyel oda, nem tartja fontosnak eléggé, hogy foglalkozzon az érzéssel, hogy elmerengjen rajta. Neil Gaiman, fantasy író szerint például bárki gondolatokat meríthet szinte bármiből....és az egyetlen különbség az írók és a többi ember közt annyi csupán, hogy előbbiek jegyzetelnek ihletettségük pillanatában.

     Az a jó az inspirációban, hogy mindent nemessé, széppé tud színezni. Hideg, lelketölően borús idő, szemerkélő eső, jeges szél is tud gyönyörű lenni, ha az ihletett képzelet merész hasonlatokkal ruházza fel ezeket. A legbosszantóbb és legszomorúbb dolgok is egyfajta különleges színezetet kapnak az ihletettség pillanatában. Ehhez talán kell egyfajta gyermeki kiváncsiság és nyitottság a világ felé, de mint fentebb is írtam, nincs olyan ember, aki ne lenne fogékony az inspiráltságra, a külvilág, a természet, a történések ihlető impulzusaira....egyszerűen csak kevesen foglalkoznak vele.

     Én az inspiráltságot talán leginkább a deja-vu érzéshez hasonlítanám. Sok apró körülmény cinkos összjátékának köszönhetően az embert valamiféle szédülés, mámor fogja el, de az egész helyzetnek van valamiféle már-már ijesztően ismerős mellékíze. Mintha emlékeznénk egy már rég feledésbe merült összefüggésre, vagy mintha valami olyasmi elevenedne meg a szemünk előtt, amit már megálmodtunk egyszer, vagy csak olvastunk valahol, csak talán akkor még nem volt elég erős ez az érzés, kellett hozzá még egy adag ihlet, hogy formát öltsön. Sokszor tudatalatt ihletődünk. Művek, alkotások, amelyeket valamiért megkedvelünk sokszor tudatalatt ihletnek, formálják ízlésünk, lelkivilágunk, gondolkodásunk anélkül, hogy tudnánk róla. Mikor ezek az apró ihletformák a végén leképződnek egy írásban, már nehéz visszavezetni, hogy hogyan is született az írás, mi inspirálta. Sok apró körülmény és sok ihletett pillanat elegyéből jött létre ugyanis. Egy épp megfelelő helyen hallott dal, egy épp megfelelő pillanatban olvasott sor, gondolatok, amelyeket további impulzusok formáltak, történések, amelyek rácáfoltak vagy megerősítették az elindított gondolatlavinát, mások érzései és ''élettörténetei'', amik szintén hozzájárultak az alkímiai folyamathoz. És ha egyszer összeállt a sok apró mozaikból álló kép, az ember úgy érzi ki kell adnia magából, életre kell keltenie, halhatatlanná kell tennie, különben talán örökre elvész. Az ember sokszor érzi butaságnak, nyers, alaktalan gondolatnak azt, ami éppen feszíti belülről, de szerintem ezeket is le kell írni. Nincs is nagyobb meglepetés annál, mint visszaolvasni az évekkel ezelőtt leírt gondolataim, ''alkotásaim''. A naplóm részletes bejegyzéseiből sem derül ki annyi minden rólam, mint a papírra vetett gondolataimból, verseimből akár.

     Szóval emberek, legyetek nyitottak, ihletődjetek és írjatok, alkossatok! A körülmények megvannak: ünnepi/világvégi/depis hangulat, rossz idő, év vége, jó filmek a mozikban, stb. :)