A posztot EZ a bejegyzés ihlette.

Én is 100 ilyen dolgot akartam összegyűjteni, de már félúton elfogytak az utálható dolgok. Talán mégsem vagyok annyira házsártos és utálkozó, mint gondoltam. (bár a barátom ezzel nem értene egyet) :D

Szóval ez volna az az 50 dolog, ami kapásból eszembejut:

Dolgok amiket betiltanék

az iPhone-okat

azokat a játékokat, amikben nem lehet átugrani a cut-scene-eket

a skóciai időjárást

a behúzott szélű lepedőket

a pickup-artistokat

a nehezen kibontható chipseket

a kocogókat

a pocaklakó kifejezést

a golfozást

a zenés telepítőprogramokat

a louis vuitton táskákat és sálakat

ha már louis vuitton, akkor a tommy hilfiger és levi's trikókat

az ingyen letöltést igérő virusos kamu oldalakat

a túlságosan divatmajom férfiakat

a cringel kifejezést

a rendes kelet európai ételek és hozzávalók hiányát a nyugaton

a ketté vagy több kisebb részre szakadt fóliát a joghurtos poháron

a nagyon zsíros kézkrémeket

a porcukrot

a gyereksétáltató "pórázt"

a boka fölé érő nadrágokat

a politikai korrektséget

a nagyon tudatos, vegán, természetvédő sötétzöldeket

fb marketplacen az érdeklődő, majd örökre eltűnő "vevőket"

a folyton kócos hajamat

a nem láttam jönni kifejezést

a mulatós slágereket

az eldugult vécéket

a túlbonyolított állásinterjúkat

a rapet

a magyar zenék 90%-át

Kiss Ádámot

a műanyag motoralkatrészeket

az elsőkerekes autókat

az életlen késeket

a tisztaságmániás embereket

az idézettel ellátott facebookos profilképeket

a német nyelvet

az íznélküli fagyikat

az MLM-et

a bicikliseket  (barátom beköpése, én nem feltétlen értek vele egyet)

a szigetországi ételeket

a cigit

a műkörmöket

a kistermetű autókat

Hajdú Pétert

a legtöbb magyar celebet

az influencereket

a halakkal pózoló férfiakat

a fogorvosokat

Gondoltam befestem a hajam valami szép színesre. Na nem az egészet, csak legalább egy tincset, hogy valami izgalmasat vigyek az unalmas, kifakult szénakazalba, amit a hajamnak hívok. Az ammónia alapú festékek ellen távolságtartási végzést kért a hajam, mondván,  hogy kurvára tönkretettem vörös femme fatale-ságom idején. Hennát unom, pláne, hogy csak pirosas árnyalatokat lehet kapni. Asda-ban jártam, akciós árakat láttam, ezért megvettem ezt a hajkréta szettet. A csomagolás láttán volt valamiféle halvány érzetem, hogy talán baromira gagyi lesz, de megvettem anyway. 

Azt írják lehet nedves de száraz hajra is nyomatni, benedvesíted a krétát is már mehet is (khm).

Kiválasztottam hát egy szép tűrkíz színű krétát. Gondoltam jobban befogja, ha nedves hajra kenem, hát több mint félórás kínlódás után sikerult is megfessek két tincset. Olyan érzés volt, mint gyerekkoromban a benyálazott színesceruzaval nyomkodni a tincseimet. Csak arra nem gondoltam hogy a végeredmény is kb ennyire lesz igényes. A festéket nem szívta be a hajam, hanem vastagon és itt-ott darabokban éktelenkedett, úgy nézett ki mint az iszapban bukfencet hányó vidra bundája. Mivel munkába kellett mennem fogtam és egy gyors mozdulattal le is mostam az egészet a picsába. Türelmetlenül várom milyen újabb szószerint is hajmeresztő termékeket dobnak még piacra.

... ezt nem én mondom, hanem Kurt Cobain. Mondta. Jó lett volna ha ő nem így látta volna, és további csodálatos albumokkal gazdagította volna az emberi kultúrát, de nem így történt. És arról, hogy mit érzett és hogyan élt készült egy remek dokumentumfilm, ami nemcsak a száraz tényeket tálalja, de akár filmként is élvezhető, annyira művészien van összerakva. A film címe: Kurt Cobain - Montage of Heck. Napokig a hatása alatt voltam, főleg ennek a dalnak, ami a filmben is megszólalt.

Ma vettem egy parfümöt, a millliónyi pacsuli illatkínálatból sikerült kiválasztanom egy szolidabbat, a márka neve: Eternal Summer azaz Örök nyár. Hát ha már az örök ősz földjén élek, legalább szagoljam a nyarat ha már érezni nem érezhetem.

Tegnap szembejött velem az utcán egy pár. Ahogy elnéztem õket valami kellemetlen, de ismerõs gyomorideg vett rajtam erõt. Gyomorgörcs és hányinger. Az arcukról butaságot és pusztìtó arroganciát olvastam le. Nagyon ellenszenvesek voltak ìgy ismeretlenül is. Pedig semmit nem csináltak csak beszélgettek egymással. Ahogy elhaladtam mellettük rájöttem, hogy magyarok. Hát na, van az úgy, hogy mûködik a hatodik érzék és mûködnek a sztereotìpiák is.

Nem tudom, hogy bárki is olvassa vagy valaha olvasta a blogom vagy csak magamnak meg a hangoknak beszélek, de ha valaki mégis idemerészkedett annak feltűnhetett, hogy George Martin is gyorsabban halad a Trónok harca könyvek írásával, mint én a blogposztokéval. De azt hiszem mostanra valamennyire sikerült összeszednem magam, ahhoz, hogy újrakezdjem. Mármint az írást.  Az eltűnésem okáról nem szívesen beszélek. Ha szeretnék se feltélten megosztanivaló. Mellesleg semmi különös nem történt mostanában velem, olyasmi legalábbis, amit bárki is is szívesen olvasna, a beteg és abszurd sztorikat kedvelőkön kívül.

De hát a nagyon fontos és súlyos dolgok mind ilyenek, nem lehet róluk beszélni. Mintha a szavak néha tökéletlen eszközei volnának a közlésnek, hazugan és hamisan csengenek. Megtörik általuk az igazság, ahogy a kristályon keresztül megtörik a fény. Na jólvan, leállok még mielőtt átmennék Coelhóba. A lényeg, hogy volt valamiféle törés, vagy inkább törések halmaza az életemben az elmúlt időszakban, de ennek a végtelenül erőltetett és hosszú posztnak végül is csak egyetlen célja lenne. Hogy elmondjam, hogy újra itt vagyok.

Merthogy egyvalami azért mégis történt velem és érdemes is róla beszélni. Mégpedig arról, hogy már több mint egy éve Skóciában élek. Sok időbe került míg megszoktam a terepet, a hangulatot, a rengeteg újdonságot, sokféle fajta bosszúságot. Mert ugye itt sem fenékig Hawaii minden, bőven lehet kivetnivalót találni ebben az országban, a PC elfajulásától kezdve, a kurva szar időjáráson át, a kiábrándítóan szar kajákig...de mégis, élhetőbb, emberibb hely, mint ahonnan jövök.

Szóval régi és új olvasók: I'm back!

Kéziszótár nőknek férfiakhoz, avagy amit férfiak mondanak vs. amit valójában gondolnak

- csak és kizárólag 18 éven felülieknek -

hiányzol - meguntam a pornót

kedvellek, csak nagyon szar az időzítés - jó nő vagy, de nem elég jó ahhoz, hogy miattad visszautasítsam a többi puncit

majd hívlak - Kiszel Tündét is előbb felhívnám, mint téged

én kevés vagyok hozzád - lusta vagyok megdolgozni a bocsánatodért

jól érzem magam veled - a faszverésnél jobb alternatíva vagy

paranoiás vagy - nem értem miért kell folyton átlátnod a hazugságaimon

A listát lehetne folytatni, ezért Ti nyugodtan folytassátok is a kommentmezőben.

Ja és nem, nem vagyok férfigyűlölő, sem frusztrált hárpia, hasonló listát nőkről is össze lehetne állítani, na de azt majd egy következő bejegyzésben!

Antonius Block: A legőszintébben szeretnék gyónni neked. De a szívem üres. Ürességem tükör: tulajdon arcomat mutatja. Látom magamat: iszony és rémület fog el a látványtól. Embertársaim iránt érzett közönyöm kirekesztett az emberek közösségéből. Azóta fantomok világában élek, álmaimba és képzeletembe zárva.
A halál: És mégsem akarsz meghalni.
Antonius Block: De! De akarok!
A halál: Akkor mire vársz?
Antonius Block: A biztos tudásra.
A halál: Biztosítékot akarsz?
Antonius Block: Nevezd úgy, ahogy akarod. Lehetetlen, hogy az ember felfogja Istent az értelmével. Miért kell neki úgy elrejtőzni, félig kimondott ígéretek és soha nem látott csodák ködébe burkolózni? Hogyan hihetünk a hívőknek, ha nem hiszünk saját magunknak sem? Mi lesz velünk, akik hinni akarnak, de nem tudnak? És mi lesz azokkal, akik nem akarnak és nem tudnak hinni? Miért nem tudom megölni magamban Istent? Miért él bennem tovább? Fáj, fáj, hogy bennem él, és megaláz, de él, pedig én elátkozom, és ki akarom őt űzni a szívemből! Miért olyan valóságos mégis, álnokul dacolva mindennel, miért nem tudok szabadulni tőle? Hallasz engem?
A halál: Hallak.
Antonius Block: Én tudást akarok! Nem hitet, nem feltételezéseket, hanem tudást! Azt akarom, hogy Isten kinyújtsa felém a kezét, szóljon hozzám, felfedje az arcát.
A halál: Ő hallgat.
Antonius Block: Kiáltok hozzá az éjszakában, de néha úgy tűnik, senki sincs ott.
A halál: Talán csakugyan nincs ott senki.
Antonius Block: Akkor az élet képtelen borzalom. Senki sem képes úgy élni, hogy ott van a halál az orra előtt, és tudja, hogy minden semmi!
A halál: A legtöbb ember mégsem gondol sem a halálra, sem a semmire.
Antonius Block: Egy napon az élet legszélső határán mégis belenéznek az éjszakába.
A halál: Igen. Azon a napon.
Antonius Block: Tudom, mire gondolsz. Félelmünket képpé kell formálnunk, és ezt a képet elnevezzük Istennek.
A halál: Felzaklatod magad.

A hetedik pecsét, 1957

   Egy nap még megérem, hogy átszelem Arizona álmos, poros országútjait, háttérben a Grand Canyon rozsdás körvonalaival, miközben a Kings of Leon rakoncátlan dallamai és nyers riffjei pattognak a lejátszóból.

Különben hiába éltem.

Follow my blog with Bloglovin

     Szóval volt ez a Mr. Robot nevű sorozat az USA csatornán, amiről még mindig túl kevesen hallottak. Bár gyanítom, hogy idővel beindul a hype-vonat, mint annak idején a Breaking Bad esetében. Mert ez a sorozat jó, úgy értem tényleg nagyon jó. Azt is elmondom röviden, hogy miért.

     Adott egy antiszociális, mániákus depresszióban szenvedő srác (Elliot), s ha itt véget is érne a történet leírása már akkor elmondhatnánk, hogy egy újszerű és kifejezetten bevállalós koncepcióval sikerült előrukkolni, hiszen nem sok sorozatnak van mersze túl mélyen belenyúlni a depresszió és önutálat bűzös bugyraiba... de a java (pun intended) még csak most következik: ez az ijedt tekintetű srác történetesen egy hacker, aki éjjelente rossz fiúkra vadászik, nappal pedig ártalmatlan szakemberként egy Allsafe nevű cyberbiztonsági cégnél dolgozik. (csak szerintem hatott a készítőkre a Dexter c. sorozat?)

     Persze Elliot amolyan etikus hacker, kizárólag a jó cél érdekében töri fel mások adatait. Barátait is meghekkeli annak reményében, hogy igy közelebb kerülhet hozzájuk – hisz' antiszociális viselkedése miatt a való életben képtelen kapcsolatokat ápolni, így marad a digitális lábnyomokba való kapaszkodás. Elliot ráadásul drogfüggő is, mivel a drog az egyetlen gyógyír a periodikusan rátörő depresszió ellen.

     A főszereplő komplexitását ezek mellett belső ellentmondásai, morális dilemmái is tovább fokozzák. Az Allsafe alkalmazottjaként munkája abból áll, hogy nagynevű, befolyásos cégek cyberbiztonságát felügyeli – csakhogy emellett szívből megveti a kapitalista kizsákmányolást, az élet minden területét uraló multinacionális konglomerátumokat. Az Allsafe legbefolyásosabb ügyfele, az E(vil) Corp nevű konglomerátum megszemélyesíti mindazt, amit Elliot a társadalomban gyűlöl. Éppen ezért, amikor egy magát fsociety néven illető alvilági hacker csoport megtámadja a mega-vállalalot, Elliot némi hezitálás után úgy dönt segít a hacker csoportnak elérni célját. A csapat – élén a magát csak Mr. Robot-nak hívó furcsa alakkal – célja romba dönteni az óriásvállalatot s ezzel egy társadalmi forradalmat elindítani.

     Az eredeti gondolatok, társadalomkritikus kommentárok mellett a főszereplő pszichológiai felépítése is lenyűgözött. Már az elején világossá válik, hogy Elliot egy megbízhatatlan narrátor, de hogy elbeszélései, szubjektív élményei milyen mértékben térnek el a valóságtól arról csak később tudunk képet alkotni, de akkor sem egyértelműen. Nehéz eldönteni, hogy amit addig láttunk valóban megtörtént-e, vagy mindez pusztán egy megbízhatatlan narrátor hagymázas hallucinációja. És itt nem áll meg az őrület, a narrátor kiszól a cselekményből, paranoid tekintetével lyukat fúr a negyedik falba s megszólítja a nézőt, mitöbb bevonja a cselekménybe, szereplőként kezeli. Elliot megbízhatatlan narrátor – mi nézők pedig megbízhatatlan karakterek vagyunk Elliot világában. Hiszen hallgatásunkkal becsapjuk a főhőst, nem figyelmeztetjük a halványan már a kezdetektől sejthető veszélyekre – vagy inkább felismerésekre, amit főhősünk a szemünkre is vet. Az évad végére az eleinte magabiztos narrátor a szemünk láttára zsugorodik tehetetlen áldozattá, már-már mellékszereplővé a saját történetében. Ez az érdekes megoldás pedig mindenképp az író Sam Esmail zsenialitását dicséri.

     Szóval engem meghekkelt. És titeket is meg fog, csak adjatok neki egy esélyt.

 You knew it all along, didn’t you?