Antonius Block: A legőszintébben szeretnék gyónni neked. De a szívem üres. Ürességem tükör: tulajdon arcomat mutatja. Látom magamat: iszony és rémület fog el a látványtól. Embertársaim iránt érzett közönyöm kirekesztett az emberek közösségéből. Azóta fantomok világában élek, álmaimba és képzeletembe zárva.
A halál: És mégsem akarsz meghalni.
Antonius Block: De! De akarok!
A halál: Akkor mire vársz?
Antonius Block: A biztos tudásra.
A halál: Biztosítékot akarsz?
Antonius Block: Nevezd úgy, ahogy akarod. Lehetetlen, hogy az ember felfogja Istent az értelmével. Miért kell neki úgy elrejtőzni, félig kimondott ígéretek és soha nem látott csodák ködébe burkolózni? Hogyan hihetünk a hívőknek, ha nem hiszünk saját magunknak sem? Mi lesz velünk, akik hinni akarnak, de nem tudnak? És mi lesz azokkal, akik nem akarnak és nem tudnak hinni? Miért nem tudom megölni magamban Istent? Miért él bennem tovább? Fáj, fáj, hogy bennem él, és megaláz, de él, pedig én elátkozom, és ki akarom őt űzni a szívemből! Miért olyan valóságos mégis, álnokul dacolva mindennel, miért nem tudok szabadulni tőle? Hallasz engem?
A halál: Hallak.
Antonius Block: Én tudást akarok! Nem hitet, nem feltételezéseket, hanem tudást! Azt akarom, hogy Isten kinyújtsa felém a kezét, szóljon hozzám, felfedje az arcát.
A halál: Ő hallgat.
Antonius Block: Kiáltok hozzá az éjszakában, de néha úgy tűnik, senki sincs ott.
A halál: Talán csakugyan nincs ott senki.
Antonius Block: Akkor az élet képtelen borzalom. Senki sem képes úgy élni, hogy ott van a halál az orra előtt, és tudja, hogy minden semmi!
A halál: A legtöbb ember mégsem gondol sem a halálra, sem a semmire.
Antonius Block: Egy napon az élet legszélső határán mégis belenéznek az éjszakába.
A halál: Igen. Azon a napon.
Antonius Block: Tudom, mire gondolsz. Félelmünket képpé kell formálnunk, és ezt a képet elnevezzük Istennek.
A halál: Felzaklatod magad.

A hetedik pecsét, 1957