Én több vagyok annál, hogy féltékenykedjek, hogy rettegjek a jövőtől...és csak azért félek néha mégis, mert elfelejtem, hogy én is vagyok valaki. Nem az Isten, nem egy félisten, voltaképpen csak egy ember...aki akar valamit, amit még maga sem tud... de igyekszik valami megnevezhetetlen felé...és most, ebben a pillanatban is tudom, hogy elértem már pár dolgot, pedig nem vagyok gazdag, nem vagyok egy szépségkirálynő... és a fenébe is... megérdemlem... mert alap, hogy a nyomikat félretolják, leépítik, kiközösítik... és én is éreztem már szarul magam mások mellett... de nem érdekel... néha feltámad bennem a kiapadhatatlan versenyszellem, a vágy, hogy azokat előzzem meg valami láthatatlan ranglétrán, akiknek nálam sokkalta jobb kondíciói vannak... és él bennem valami dac, valami makacsság, valami kielégíthetetlen vágy, hogy első legyek, hogy jó legyek, hogy különleges legyek... és már néha azt is érzem, hogy erőt vesz rajtam az egoizmus, legalábbis azt hiszem, hogy az az...pedig tudom, hogy amit olyankor érzek az nem más, mint a kétségbeesett kísérlet, hogy elhitessem magammal 100 %-osan, hogy vagyok valaki. De ahhoz, hogy ezt egyszer tényleg elhiggyem, teljes szívemből érezzem, ahhoz az kell, hogy tényleg elérjek valamit, legyek valaki, és ezt mások is elismerjék többé kevésbé... Legyen ez egy emlékeztető a rossz napokon, mikor a pokolba kívánok mindent és mindenkit...Egy emlékeztető, ami talán átsegít a kritikus időszakokon és valamelyest megnyugtat